aLap

Véleménycikk

A cikk merőben szubjektív, s az írón kívül senki véleményét nem tükrözi. 

Tavaly (2023) volt száz éve annak, hogy az osztrák-japán Richard von Coudenhove-Kalergi gróf megírta Paneuropa című pamfletjét, amelyben felszólította az európai népeket és államokat arra, hogy a kontinenst fenyegető belső és külső veszélyek megoldásaként dobják sutba régi ellentéteiket, s eredendően egymásra utalt helyzetük és történelmi kapcsolataik alapjain építsenek fel egy egységes közösséget. Az üzenet, mely a Szovjetunió felemelkedésének és Európa erősödő megosztottságának volt tanúja, mindenütt süket fülekre talált, egyedül Lengyelország Pilsudski marsallja fogalmazott meg ezzel távoli rokonságban álló gondolatokat. 

Coudenhove-Kalergi egy évvel később megalapította a Nemzetközi Páneurópai Uniót, melynek tagjai voltak többek között Thomas Mann és Habsburg Ottó, IV. Károly fia, aki az alapító után a szervezet elnöki tisztet töltötte be. Coudenhove-Kalergi javasolta az Örömódát mint az egységes Európa himnuszát, amit azóta az Európai Unió is adoptált. A Páneurópai Unió fontos szerepet játszott az 1989-es Páneurópai Piknik lebonyolításában, melynek során ideiglenesen áttörték a Vasfüggönyt. A szervezet mindmáig létezik, bár sajnos kevés figyelem kíséri. 

A Coudenhove-Kalergi által megfogalmazott gondolatok a mai napig mit sem vesztettek relevanciájukból, hiszen a ma Európája is hasonló gondokkal küzd, s habár az Európai Unió papíron képes volna orvosolni ezeket, azonban mind eszközei, mind eltökéltségének mértéke elégtelen ilyesfajta feladatokhoz. A jövő kulcsa nem félmegoldásokban, szócséplésben, “realizmusban” vagy kompromisszumokban rejlik, hanem érdekeink és létezésünk közös voltának felismerésében, s eme felismerés cselekvéseink elsődleges iránymutatójának való megtételében. 

Az Európai Unió, habár részben megvalósította a gróf elképzeléseit egy egységes védelmi és gazdasági szövetségről, mai formájában teljességgel alkalmatlan az egység zászlóshajójaként szerepelni, mégpedig eszmevilágából adódó gyengesége és majdhogynem szándékos cselekvésképtelensége miatt. Az Unió alapeszméje a kölcsönös engedménytételek sorozatán megvalósított fokozatos egyesítés. Ez azonban a gyakorlatban azt eredményezi, hogy a folyamat mindenfajta morális, s magasabb eszmei elképzelést kivet magából, s az eredmény középszerű és tétova döntések lánca, mely kétes, hogy egyáltalán vezet valahová, s ha igen, akkor kétséges, hogy el akarunk-e rajta indulni. Legjobb példa erre az Európai Alkotmány esete 2004-ből, amikor Franciaország és Hollandia népszavazásai (a választópolgárság nem egyszer képtelen tudatos és képesített döntéseket hozni) keresztülhúzták annak elfogadását (pedig még Magyarország is támogatta volna). Ahelyett, hogy e két ország részvétele nélkül létrehoztak volna egy szorosabb együttműködési szövetséget (melyeket amúgy is szívesen hoznak létre), a gyenge lisszaboni szerződéssel helyettesítették a tervezett alkotmányt, pedig az sem lett volna kimondottan radikális. Egy másik példa a balti-tengeri orosz földgázvezetékek kiépítése, mely rövid távú haszon fejében függővé tette Európát egy ellenséges és megbízhatatlan állam kényétől-kedvétől. Az Unió szintén képtelen a korrupció megfékezésére, mind saját intézményeiben (például a „Régiók Bizottsága”, korábbi tagok vallomása alapján), mind tagállamaiban; jogállami vizsgálatai fabatkát sem érnek, s azokat ütőkártyaként használja alkudozásokhoz. Képtelen volt azon tagállam vezetése ellen fellépni, mely „ötödik hadoszlopként” funkcionálva akadályt vetett a teljes Unió elé, hogy az hatékonyabban segítse egy európai ország védelmét külső agresszióval szemben. Egyszóval képtelen a felmerülő problémákat a kreativitásnak az árnyékával is kezelni, így akarata a saját maga szabta feltételeknek esik áldozatul. Ráadásul az Unió sokkal több intézményt üzemeltet, mint amennyi elegendő lenne sokkal több funkció ellátásához is, szintén csökkentve a tevékenységének intenzitását, s ezen intézmények hatásköre, képletesen szólva, alig ér túl székházaik falain. 

Egyszóval, ha az Unió az európai egység motorja kíván lenni, gyökeres változtatások szükségesek annak szerkezetében. A legfontosabbakat említve, sokkal kevésbé lenne ildomos az Unió vezetésének a tagállamok kormányainak vállán állni, mivel azok természetüknél fogva a hatalmat kezükben szeretnék tartani, az Unió rovására is. Persze, mivel az Unió egy „önkéntes együttműködési szervezet”, a tagállamoknak némi beleszólást kell engedni, viszont lehetne kissé szűkíteni a kört legalább azokra az államokra, melyek eltökéltek a szövetség szorosabbra fűzésének célja iránt. Azon államok, melyek erre még nem állnak készen, folytassák csak az együttműködést azon a szinten, melyre készen állnak, azonban ne hátráltassák a „mag” haladását. Talán az sem ártana, ha az Unió ideológusai kissé nagyobb elvonatkoztatásra lennének képesek a „mainstream” eszmeáramlatoktól. Valamint segítene, az Unió eszméi vagy érdekei iránt burkoltan/nyíltan ellenséges, vagy saját lakosságukat elnyomó államok felé sokkal kevesebb lenienciát mutatnának, lásd Oroszország, Kína, Törökország, Szaúd-Arábia s még néhány erről közismert, itt meg nem nevezett állam. 

Az előbb felsoroltak mellett más kritikák is megfogalmazódtak az Unióval szemben, melyek azonban téveszméken alapulnak, mivel ezek nem az Unió jelenlegi állapota, hanem az Unió létezése ellen irányulnak. A fejlettebb országok részéről főleg az képezi sérelem tárgyát, hogy többet fizetnek be a közös kasszába, mint amennyit visszakapnak (ez volt többek között az Egyesült Királyság kilépése mellett felhozott érv). Ha ez azonban egy adott országon, például Olaszországon belül történik az, hogy egy fejlettebb tartomány (például Lombardia) panaszkodik arról, hogy többet fizet be, mint amennyit visszakap, a központi kormány a „közös teherviselés” elvével inti le. Miért van az, hogy ami egy adott tagállamon belül az azt alkotó területek kötelessége, addig ugyannaz a tagállam csak szívességet tesz akkor, amikor azt az Unió felé teszi? Nyilvánvalóan azért, mert a tagállam egy „nemzet”, míg az Unió csak egy „nemzetközi szervezet”. Azonban volt idő, amikor az egység előtti Németország „szövetségi kormánya” is egy nemzetközi szervezet volt, az Unió távoli rokona, s Német Szövetségnek hívták. A német egység tizenkilencedik századi támogatói többek között arra a felettéb értelemszerű tényre alapozták tevékenységüket, hogy egy egységes Németország a maga negyvenmillliós (1870-ben) népességével, egy ehhez mért közös piaccal, iparral és hadsereggel némileg nagyobb súllyal esik latba a nemzetközi porondon, mint egy Anhalt-Dessau, egy Szászország, vagy akár egy Poroszország esne, külön-külön. Fokozatosan teremtődött meg az egyre erősebb egység, azonban azok, kik messzebbre láttak saját orruknál, pontosan tudták, hogy a folyamat nem fog megállni addig, amíg egy pont kellően központosított, egységes államot nem alakít ki, mivel a szövetségi jelentőségű ügyeket legjobban a szövetségi kormány képes intézni, míg a helyieket a helyi hatóságok (szubszidiaritás). És Poroszország egy percig sem habozott az általa egyre inkább életképtelennek tartott Német Szövetséget helyettesíteni saját szövetségével, az Északnémet Szövetséggel, mely az egységes Németország közvetlen elődje lett. Olaszország hasonló kört futott be, ahol szintén pontosan tudták, hogy jobb az, amikor a Itália fele nem Habsburg oldalági uralkodók, illetve szétszabdalt hercegségek irányítása alatt. A Brexit támogatóinak szeme valószínűleg átsiklott a történelem e jelenetein, de hamar felnyílt a szemük, például amikor az ötszázmilliós népességű közös piacból kitaszítva London pillanatokon belül elvesztette világelső pénzügyi központ címét, természetesen New York javára. És vajon ezzel csak ők vesztettek? A közös piac mégiscsak elvesztette a világ ötödik legnagyobb gazdaságának részvételét. Nyert vajon az Unió London térvesztésével? Korántsem. És kérdem én, ha a német államférfiak feleslegesnek láttak harminckilenc külön hadsereget, így harminckilenc független parancsláncot, s harminckilenc külön költségvetést arra, hogy Németország területét megvédjék, akkor miért ellenzik sokan a közös európai hadsereg, létrehozását? A válasz persze abban rejlik, hogy a „nemzet szuverenitása” tárgyaláson kívül esik, s az egységes hadsereggel együtt jár egy egységes külpolitika. De a mai Európában az államoknak gyakorlatilag két választásuk van e téren, s ez a kettő az Európa iránt elkötelezett magatartás, valamint a „semleges” viselkedés. Az előbbi tudatos helyzetével és lehetőségével kapcsolatban, s az Unión belül igyekszik gazdasági kapcsolatokat erősíteni. Az utóbbi a „semlegesség” álcája mögött rövid távú anyagi hasznot hajszol, kétes, vagy Európával mint egésszel szemben nyíltan ellenséges államokkal való gazdasági és politikai kapcsolatok ápolásával. Vakságuk elrejti előlük azt, amit például Montenegró (ugyan nem EU tag) esetében, amely kínai vállalatokkal építtetett (amúgy a kelleténél sokszorosan magasabb áron) autópályákat, míg bele nem bukott, majd uniós és amerikai bankoknak könyörgött segítségért. Az ilyen, de minden kisebb hasonló eset is a keleti despotizmus gazdasági, majd ennek nyomában politikai térnyerését segíti elő. Az Unió hatalmas közös piacából és egymást jól kiegészítő gazdasági területek meglétének okán majdnem a teljes gazdasági önellátásra alkalmas lenne, elejét véve a külső államokon való függés minden nyavalyáinak, kezdve a biztonsági kockázattól addig a tényig, hogy így az európai gazdasági erőforrások hasznosításából származó bevétel jelentős része kiáramlana Európából. 

Újra feltéve a kérdést, miben más az egységesülő Európa esete, mint a hajdanán egységesülő Németországé vagy Olaszországé? Az, hogy az előbbi, egyesek szerint egy „puszta kontinens”, míg az utóbbiak „nemzetek”, tehát kizárólag az utóbbiak tekinthetőek organikus, jelentőséggel bíró közösségeknek. Ez a téveszme hatalmas szellemi akadálya az európai egységnek. Ha a nemzet fogalmát lecsupaszítjuk, a nemzet gyakorlatilag egy kohézív közösséget jelent, mely bizonyos faktorok, például közös kultúra, nyelv, történelem, stb. mentén szerveződik. A gyakori tévedés abban nyilvánul meg, hogy a nemzetet kizárólag egy közös nyelvi és kulturális (a szó lehető leghétköznapibb értelmében, mint például magyar kultúra) közösség képezhet. Ezt azonnal megcáfolja Svájc példája, melyet nyolcszázéves különállása más közösségektől olyan egyedülálló, s egyedülállóan összetartó egységgé kovácsolt, melyhez e tekintetben kevés egynyelvű „nemzetállam” érhet fel. Közös történelemben pedig Európa sem szűkölködik, minthogy közös kultúrában (a szó magasabb értelmében véve, mint nyugati kultúra) sem. Európa államai közös múlttal rendelkeznek, s közös jövőre rendeltettek azáltal, hogyha külön, diszharmóniában cselekszenek, ebbéli cselekvésükben hamar korlátozva lesznek egymás, valamint külső, jóval nagyobb államok által, némelyik az egész Uniónál hármomszor népesebb. Így felfogva, ami a tagállamok cselekvési szabadságának korlátozásának tűnhet, valójában annak megvédése belső viszálytól, és külső elnyomástól. Ha a tagállamok (vagy ezek megszüntetése esetén helyi közigazgatási egységek) az egységes államszerkezetben továbbra is fenntartanák maguknak azt a jogot, hogy azokat az ügyeket, amelyek nem bírnak jelentőséggel, önmaguk igazgassák, illetve, hogy minden szövetségi döntés érdekeik figyelembevételével hozassék, a tagállamok saját cselekvési szabadságukat védenék meg azzal, hogy közösen gyakorolják azt, mindannyiuk érdekében. 

Összefogalva, az eddig leírtakat, a kulturális értelemben vett európai államok sorsa össze van fondódva, így jövőjük vagy egy határozott vezetéssel rendelkező, kulturálisan (a szó magasabb értelmében vett véve) egységes államszövetség, vagy a szétforgácsolt tengődés, míg valamely külső hatalom vonzáskörébe nem vonja őket, kizárólag azért, hogy kizsákmányolja és elnyomja őket.