Mostanában jöttem rá, hogy egyre többször indítok el inkább egy komplett albumot kedvenc előadóimtól, mint egy általam készített lejátszási listát. Egyrészt így pontosan tudom, hogy mire számítsak, milyen hangulatot fog megteremteni a zene. Másrészt lehetőségem van rá, hogy az alkotó által elképzelt légkört is átélhessem. Ezért is választottam zeneajánló cikkem témájának egy albumot.
Nick Johnston gitáros és zeneszerző, Kanadában született 1987-ben. Eddig összesen 5 önálló albuma jelent meg, ezek közül az utolsó, idén megjelent lemezéről szól ez a cikk.
Stílusát a Wikipédia instrumentális rockként definiálja, mely kijelentés zenéjét hallgatva megállja a helyét. Ezt támasztja alá az is, hogy példaképeinek nagy része is ezt a stílust képviselte (Joe Satriani, Yngwie Malmsteen, Jeff Beck).
Képregény szeretetének köszönhető, hogy albumborítóit egy képregény illusztrátorral rajzoltatta meg.
Egy Instagram posztban találkoztam először a nevével, amikor új vizeken evezve próbáltam zenei ízlésemet bővíteni. Azzal tűnt ki a tömegből, hogy a poszt készítője ódákat zengett kézügyességéről, zenéje sokszínűségéről.
Azóta is szívesen hallgatom, megnyugtatásként is, gitár és zongora harmóniájában megszólaló számait.
Végezetül két számot külön is az olvasó figyelmébe ajánlanék, mert nekem ezek adták vissza legjobban azt a hangulatot, ami miatt elkezdtem Nick Johnston zenéjét hallgatni.
A “Young Language”, mely a lemez címét viseli, számomra a hangszerek zsúfoltságával, felfokozott hangulatával tűnt ki.
A “Strange Silent Places” pedig nemcsak az engem MALÉV szignálra emlékeztető kezdésével, hanem a későbbi dob és gitár ikonikus duójával is kiemelkedett.
Képek: nickjohnstonmusic.com, hollandcollege.com
